23/04/2021
A mi munkánk veleje ez az írás!
A kutya jó!!!
[PÉNTEKI ELGONDOLKODTATÓ]
Viselkedésproblémás vagy? És a kutyád?
(Hernyák Aurél, Mantrailing edzőnk írása)
„ A trénernek meg kell tanulni kontrollálni önmagát, mielőtt a kutyáját kontrollálná. A tréner tartson önvizsgálatot, amikor a kutyája hibát követ el, vagy nem ért egy feladatot, vét az engedelmességben és kérdezze meg saját magától: „Hol hibáztam?”” Max von Stephanitz, A német juhászkutya szóban és képekben, 1925 (saját fordítás)
Viselkedésproblémás a kutya, minden nap hallok ilyet. Szeparációs szorongásban szenved, félelmi agresszió jeleit mutatja, harap, morog, nem behívható, bevéd ezt-azt, vagy valakit, nem jön ki más kutyákkal, és még sorolhatnám. Közben meg a kutyás szakma egy emberként állítja, a kutya a gazdájának tart tükröt. A kutyával életünk minden pillanatában kommunikálunk, ha tetszik, ha nem. Emiatt pedig az „oktatása” nem csak formális keretek között zajlik, hanem jobbára végbe megy az idő előrehaladtával.
Ha eltekintünk a traumatizált, ismeretlen múltú, menhelyről befogadott kutyákkal – melyek állapota zömmel szintén emberek műve -, a fenti gondolatmenet egy fájdalmas következtetést enged levonni. Ha viselkedésproblémás lett a kutya a kezünk között, akkor arról nem csak ő tehet, hanem mi is. Főleg mi. A rehabilitációs szakemberek erről sokat tudnának mesélni. A kutya számára ideálisabb környezetben, megfelelő bánásmód és egyértelmű, határozott kommunikáció mellett előbb-utóbb kisimulnak, rendbe jönnek ezek a kutyák. És a gazdáik? A viselkedésproblémás gazdákkal ki foglalkozik?
Szinte hallom a kutyás trénerek sóhajtását... Hát mi. Naná, a kutyakiképzés mindig is a gazdáknak nyújtott segítségről szólt. A kutya tud ülni, állni, feküdni, odajönni, maradni, ugrani, futni, harapni, nyomot követni, ugyan mit tanítanánk mi neki. „Ugyan mit taníthatnánk mi, emberek a kutyának a nyomkövetésről? Amit madárnak a repülésről, halnak az úszásról?” A kulcs a fajok közötti kommunikáció, és ebben mi vagyunk a gyengébb fél. Na ebben segítenek a gazdiknak az igazán jó kutyás szakemberek, akiknek valahol az embert kell figyelni, méghozzá a kutyájuk által tartott tükör mutatta képben.
Volt egy Günther nevű német kutyás szakember, aki a „szeparációs szorongás” kifejezést egyszerűen kinevette. Azt mondta, ez a kifejezés csak saját felelősségünk hárítására szolgál, mintha valami betegség lenne, holott ez nem más, mint tenyésztési, képzési, esetleg tartási hiba, vagy azok kombinációja. Tehát az ember hibája. Amikor „csak úgy” jönnek világra kölykök, amikor az idegrendszeri stabilitás nem kap kellő súlyt a tenyésztésben, amikor a gazdi soha nem hagyja egyedül a kölyköt, nem szoktatja egyedülléthez, nem szab korlátokat, szabályokat, nem képzi a kutyát, vagy viselkedésével sugallja, hogy „nagyon félek, mi lesz, ha most itthon hagylak” és még sorolhatnánk....
Én is elkövettem és elkövetem a magam hibáit. Szerencsémre azonban sok olyan igazi kutyás szakemberrel találkoztam és dolgozom nap mint nap, több olyat olvasok, aki megvilágít olyasmit is, amit aztán nem a saját káromon, vagy rosszabb esetben a kutya kárán kell megtanulnom. Utóbbi is megesett velem, nem kívánom senkinek. A történet vége mindig ugyanaz. A kutyánk viselkedésének változásához magunknak kell először változni. És ez nem könnyű. Inkább nagyon nehéz.
Ahogyan a saját kutyás botladozásaimat figyeltem, úgy kezdett idővel derengeni, hogy az élet más területein is hasonló a kép. De soha nincs késő változtatni, változni. A szándék kell hozzá, meg az első lépés. Ahhoz meg gyakran valami olyan dolog, ami eléggé fáj ahhoz, hogy ne halogasd tovább a változtatást. A többség ilyenkor gondolkozik el a kutyaiskolán. Pedig előbb jobb okosnak lenni. Meg olcsóbb is.
Sokan nem képesek meglépni a változást, nagy erő a megszokás, a kényelem, és az önismeret felé vezető út is meglehetősen rögös, sok fájdalmas felismeréssel. Cserébe viszont ez a fejlődés útja. Jobb emberré lehet válni, jobb gazdivá, jobb kutyák gazdijává. Van hová fejlődnünk.
Güntherről szól az a történet, amikor képzés közben nézett egy csoportot, egyik oldalon ültek a kutyák egy sorban, velük szemben a gazdáik. „Nézz rájuk! – mutatott a kutyákra. „Aztán nézz ránk! - intett az emberek felé. Majd visszanézett a kutyákra és ennyit mondott csendben: „Joggal mondhatnák, hogy jobbat érdemelnek.”
