„Megszületünk, élünk, meghalunk.”
Amit egy kisállat szeretete tud adni, az a boldogság, amit a velük eltöltött idő alatt érzünk semmivel sem összehasonlítható érzés. Ezekre a vidám percekre gondolunk akkor, amikor felelősen magunkhoz veszünk egy TÁRSállatot. Mikor egy állati családtagot választunk, nem gondolunk arra, hogy mennyit él, milyen hosszú időt tölthetünk el együtt, mennyi közös élményt
szerezhetünk, melyre egyszer majd könnyes szemmel gondolunk vissza mosolyt csalva arcunkra. De bármennyire is elzárkózunk tudat alatt a megváltozhatatlantól, azonban az idő szalad, törvényszerű, és az élet rendje, hogy imádott kedvencünket egyszer elveszítjük. A „szerencsésebbek” felkészülhetnek és elbúcsúzhatnak, de vannak olyanok, akiket váratlanul ér a felfoghatatlan veszteség. Az elvesztés súlyos, felfoghatatlan és feldolgozhatatlan traumát okoz, hiszen családtagként szeretjük, gondozzuk őket. Kedvencünk elvesztése űrt hagy bennünk, ez a gyász természetes velejárója. Az elvesztés pillanataiban az őrült fájdalom eltompítja érzékeinket és az üresség szinte bénító. Ahogy az embereknél, úgy a kisállatoknál is még ebben a helyzetben is döntéseket kell meghoznunk. Abban biztosak vagyunk, hogy a lelkük már egy másik, egy szebb helyen van, ahogy mi állatbolondok mondjuk, odaát jár már a Szivárványhídon túl. De döntenünk kell az itt maradt kis testéről is.
