19/12/2023
Amikor valakivel az életemről beszélgetek, szinte mindig felmerül a kérdés: Harapott már meg kutya?
A válasz igen. Varrtak is már össze, veszettség ellen is oltva vagyok...
Mégis csinálod? Mi a jó ebben?
Hát ez:
Az állatmentés alapvetően nehéz hivatás. Igen hivatás, és nem munka, mert valaki vagy rááldozza az életét, csinálja szívvel-lélekkel, vagy nem csinálja sehogy.
Sokszor jönnek látogatók a menhelyre és nyilatkoznak elismerően, mondják el, hogy Ők bizony nem tudnák ezt csinálni, nem bírnák lelkileg a rácsok mögött élő kutyákat.
Mi gondozók viszont nem a rácsok mögött élő szegény szerencsétlen kutyákat látjuk, akik nem kellettek senkinek, vagy még rosszabb esetben még bántották is őket.
Mi olyan kis lelkeket látunk a kennelekben, akik esélyt kaptak egy jobb életre.
Akiknek átmenetileg mi vagyunk a családja.
Ezek a kutyák tanítottak meg minket arra, hogy ne a múlton rágódjunk és ne is a jövőn aggodalmaskodjunk, hanem éljük meg a pillanatot.
Hogy mindig arra az egy adott kutyára figyeljünk, akivel éppen foglalkozunk.
Hogy minden nap úgy menjünk be dolgozni, hogy kihozzuk a maximumot abból az adott napból.
Ugyanis minket, gondozókat ért az a megtiszteltetés, hogy mindezt megadhatjuk nekik.
Lehet, hogy el tudunk indulni egy nagy sétára a csodaszép napsütésben, miközben a madarak csiripelését hallgatjuk.
De az is lehet, hogy egy borongós, esős viharos napon csak együtt összekuporodunk a kifutón, a tető alatt vagy egy gyors eü kör után a melegedőbe menekülünk és együtt vagyunk. Csak úgy... Simogatjuk, vakargatjuk, szeretgetjük Őket.
Persze csak azt, aki hagyja....
Mert igen, vannak olyan puttonnyal érkező kis lelkek, akiket nagyon meggyötört az élet, és hiába néznek ki olyan cukin, mint egy kis plüss kutya és mindenki legszívesebben agyon gyömöszölné, Ő azonnal morog, rúg, csíp, harap, letépi az arcodat, ha közeledni próbálsz.
Természetesen minden gondozónak, akad szívének legkedvesebb kutyus, aki valami miatt kicsit közelebb áll hozzá mint a többiek. Általában cuki, gyömöszölős kutyák, akiket lehet
szeretgetni, játszani velük.
Aztán vannak az olyan "elcseszett" gondozók, akiknek ezt a szerelmet mindig valamilyen "defekttel" érkező kutyusok hozzák el, akik rettegnek, próbálnak láthatatlanná válni, vagy éppen annyira rettegnek, hogy harapnak is, akik megközelíthetetlenek.
Olyan ez mint a randizás, amikor annál jobban akarod a másikat, minél inkább eltaszít magától.
Na ezekből az "elcseszett" gondozókból, mint amilyen én is vagyok lesznek azok, akik kimondottan az olyan paranyuszikra specializálódnak, akik elérhetetlenek.
Az ilyen kis fostikákkal foglalkozni olyan, mint a gyerekszülés (elmondásokra alapozva, mivel még nem szültem). Az Ő esetükben 3-6-9 hónap, vagy akár évek telnek el, mire megnyílnak, újra bízni kezdenek, majd végül annyira stabilak lesznek, hogy gazdikereső státuszba kerülnek.
Ez az időszak nagyon kemény. Tele álmatlan éjszakákkal, könnyel, véres verejtékkel. Az elején hason kúszva próbálsz megtenni mindent, hogy ne féljen tőled. Annyit takarítasz, hogy a boltban már törzsvásárlói kedvezményed van a hypora, mert nem tudsz vele mit kezdeni, és a dolgát elvégezni sem tudod kivinni, mert azonnal megpattanna.
Azután egyszer véletlenül egy rosszabb napodon mozdulsz egy rosszat és már meg is harapott. Nem azért mert agresszív, hanem mert megijesztetted. Pedig lehet, hogy épp csak tüsszentettél egyet.
Vannak olyan napok is, amikor arra érsz haza, hogy a kedvenc zoknidat előbányászta valahonnan és akkora lyukat rágott rá, hogy akár a fejedre is húzhatod csősál helyett.
Vagy az oltási könyvek robbantak cafatokra.
Esetleg a kuka borult fel magától és terült szét a szemét a konyha teljes területén, no és persze minden cafatokra robbant. Természetesen az is teljesen magától.
Igen. Ilyenkor van az, főleg egy hosszú kemény nap után, hogy "legszívesebben agyon csapnád". Persze nem gondolod komolyan, és szinte azonnal felváltja ezt az érzést, a tudat
hogy végre rosszalkodni kezdett, ami azt jelenti, hogy kezd felengedni, bízik benned annyira, hogy tudja, akkor sem fogod bántani, ha rosszat csinál. Míg végül eljuttok odáig hogy örömmel szalad eléd, amikor megérkezel, hozzád bújik és úgy néz rád, mintha valami természet feletti lényt látna, mintha valami isten félét látna benned.
Ekkor jön a pillanat..."A szülési fájdalmak".... Valaki beleszeretett és elkezd hozzá járni ismerkedni, majd végül örökbefogadja. "Vajúdsz"... Fájdalmas, mert Vele együtt a lelked egy darabját is elviszik. Te végigbőgöd az utat hazáig, mert a kis szaros már hozzád nőtt, a részeddé vált, ugyanakkor boldog vagy, hiszen Tiéd volt a megtiszteltetés, az "anyja" lehettél. Óvtad, féltetted, dédelgetted, de a Te "munkád" itt véget ér... "Megszültél" és abban a pillanatban, amikor megkapod az első fotót a gazditól, amin látod,
hogy milyen jó helyre került, milyen boldog, hogy meg van mindene, hogy a családja számára Ő az egyetlen, a minden (Nem egy 14 fős falka egyik tagja, akire alig jut időd),
akkor az elmúlt időszak összes idegösszeomlása és fájdalma a feledés homályába vész.
Most már a boldogságtól könnyes szemmel bontogatod a Karácsonyi lapot, amit az általad rehabilitált kutyus családjától kapsz:
