09/08/2023
1849. augusztus 9. Temesvári csata
A szeged-szőregi vereséget követően a magyar sereg Temesvár felé vonult vissza, amelyet akkor már három és fél hónapja ostromoltak a honvédek. Az ostromló V. hadtest parancsnoka Vécsey Károly vezérőrnagy volt. A csata előtt néhány zászlóaljat a fősereghez küldtek, így a temesvári védők kitörést hajthattak végre. A magyar huszárok azonban visszaűzték a császári-királyi dzsidásokat.
A Temesvárhoz augusztus 9-én érkező magyar sereg parancsnokságát Henryk Dembinskitől Bem József vette át. Ő azonban későn érkezett, a hadakat is elég szerencsétlen módon sorakoztatta fel. A visszavonulást lehetővé tevő út pedig Temesváron keresztül vezetett, így az esetlegesen hátráló honvédsereget a várőrség ágyúi tűz alá vehették.
A várostól nyugatra fekvő Kisbecskerek felől lehetett várni az ellenség főerőinek támadását, ide azonban Bem csak néhány század lovast és 4 löveget helyezett. A balszárnyon Kmety György hadosztálya sorakozott fel Szakállháza falunál. Mellette északra Gál László ezredes X. hadteste, aztán Guyon Richárd IV. hadteste a centrumban, a jobbszárnyon pedig Dessewffy Arisztid vezérőrnagy IX. hadteste.
Bem tudta, hogy előnytelen terepen áll, a Temesvártól nyugatra és északra elterülő Csóka-, illetve Vadász-erdő takarta a kilátást, ezért előreküldte a csapatait a Nyárád-patak vonaláig.
Haynau azonban nem készült ezen a napon ütközetre, csak Kisbecskerek megszállását tervezte. Schlik hadteste, amely Makó felől közeledett, az Arad felé vezető utat figyelte. A Liechtenstein vezette IV. (tartalék) hadtest Hodony és Mercifalva megszállását kapta parancsba. A Ramberg vezette III. hadtestnek jutott Kisbecskerek megszállása, jobbszárnyát pedig Szakállházáig küldte előre. A reggel 9-kor Temesvár felé felderítést végző Wallmoden-hadosztály beleütközött a Kisbecskerektől északra álló magyar utóvédbe. A bekerítés elől a honvédek a Nyárád-patakig húzódtak vissza. Hamarosan beérkezett a teljes császári III. hadosztály, valamint az orosz Panyutyin-hadosztály is Kisbecskerekre. Haynau további támadásra adott parancsot, de a Nyárád-pataknál álló magyar üteg zavarta a felvonulást. Erre négy osztrák üteg vonult előre és kereszttűzbe fogta a magyar lövegeket.
Haynau csapatai előretörésének megakadályozására Bem hat század huszárt és egy üteget küldött át a Nyárádon, amelyek az osztrák balszárnyat oldalba kapták, mire azok visszavonultak. A felfejlődőben lévő orosz gyalogság is megzavarodott. Haynau 14 lovasszázadot, egy üteget a magyar támadók ellen irányított, amelyek vissza is verték a azokat. A Liechtenstein vezette hadtest is parancsot kapott, hogy Szentandrásra vonulva a magyar jobbszárnyat támadja meg.
„Az ágyúk dörögtek mindkét részről szakadatlanul, a csatatért nehéz füstfelleg borítá, melyet olykor egy-egy szélfúvat föllebbentve, látni engedé a mindinkább előnyomuló ellenséges hadcsapatokat.” – írta egy honvédtiszt. „Borzasztó ágyúzás folyt” – írta Nagy Iván a későbbi neves családtörténész is a csatáról. A magyar tüzérség valóban sikeresen működött, de lőszere fogytán volt. Kiderült, hogy a lőszertartalékot még Dembinski korábban Lugos felé irányította, de ezt Bemmel elfelejtette közölni.
Bem ekkor a balszárnyon álló Kmetyt utasította előrenyomulásra. Kmety lovassága és lovastüzérsége meg is indult, de a császári vértesek visszaverték őket, három löveget zsákmányul is ejtettek. Egy újabb huszárcsapat és egy másik üteg oldaltámadása azonban a vérteseket visszaűzte, a megszerzett ágyúkat is hátrahagyták.
Amikor a 120 magyar ágyú hirtelen elhallgatott, Haynau általános támadást rendelt el. Délután 5 óra tájban Liechtenstein hadteste is beérkezett Szentandrásra, és azonnal rohamot intézett a magyar jobbszárny ellen. A X. hadtest tüzérsége lőszer híján visszavonult a Nyárád mögé. Perczel mór a IX. hadtest gyalogságát erre Újbesenyő ellen küldte rohamra, de azok megfelelő vezetés hiányában az ellenséges tűzben megálltak és visszavonultak a Nyárád mögé. Bem újabb támadásra utasította Kmetyt, ő maga pedig a jobbszárny felé vágtatott, amikor felbukott a lovával és vezetésre képtelenné vált. Ezzel a központi irányítás a magyar seregnél megszűnt.
Liechtenstein ellen Dessewffy két huszárezreddel és 3 üteggel vezetett rohamot, de a császári ágyúk tüze a főként újoncokból álló, kaszával felfegyverzett gyalogság soraiban pánikot idéztett elő, és hátrálni kezdtek. Példájukat a megfogyatkozott, harcedzettebb zászlóaljak is követték. Dessewffy a lovassággal szintén kénytelen volt hátrálni, ha nem akarta, hogy bekerítsék.
Az utóvéd ütegéhez Perczel Mór tábornok érkezett és az üldöző császári lovasságot lövette. Erre az osztrák tüzérség pusztító tűzzel felelt a visszavonuló magyar csapatokra. Ez végleg eldöntötte a csata sorsát, mindenki menekült Lugos felé. A közel 60.000 fős seregből alig 30.000 gyűlt össze, de teljesen demoralizáltak voltak. „Nincs többé sereg!” – jegyezte fel Perczel Miklós ezredes.
A vereségben nagy szerepe volt a folytonos visszavonulásban „jeleskedő” és a lőszert a csatatérről elszállíttató Dembinskinek, de a vállát tört Bemnek is, aki ha az Arad felé vezető jobbszárnyon erősebb támadást hajt végre, kitörhetett volna, és Aradnál egyesülhetett volna a közeledő Görgei Artúr hadtestével. Perczel elrendelt támadása az osztrák tüzérség pusztító tüzét idézte elő. Kmety és Dessewffy viszont kiválóan látta el feladatát, de a csata kimenetelén nem tudtak változtatni.
Haynau felmentette Temesvárt, és észak felé kanyarodva Görgei elé sietett Arad irányába. A szabadságharc sorsa, ahogy Klapka írta, itt dőlt el: „Világos csak zárjelenete volt a szomorú drámának. Szabadságunk valódi sírja Temesvár.”
Görgei, aki augusztus 10-én érkezett meg Aradra, éjszaka értesült a kormány tagjaival együtt a temesvári vereségről. Másnap Kossuth ráruházta a fővezérséget, majd a kormány tagjaival együtt lemondott és Görgeinek diktátori hatalmat adott. Két nappal később, augusztus 13-án a feldunai hadtest csapatai az oroszok előtt letették a fegyvert. Kisebb összecsapások ezt követően is voltak, de az egyes seregtestek rendre kapitulálni voltak kénytelenek a túlerő ellen. Augusztus végére nem maradt mozgó magyar sereg az országban.
Forrás: Szibler Gábor történész
