10/06/2020
Mindig féltem attól milyen lesz az első búcsúzás. Zsömike másfél évesen, ivartalanító műtét közben hagyott el minket. Után kifejzhetelen üresség, mérhetetlen bánat, a megbánás mázsás súlya maradt, hogy még több időt, még több simit, még több játékot érdemelt volna. Minden nap mondtam neki , hogy mennyire szeretem és hogy olyan szép, mint egy festmény.
Ma itt hagyott minket, felfoghatatlan, de emlékét örökké a szívemben fogom őrizni, nem szűnök meg gondolni rá sohasem. Ez az album pedig virtuálisan állít majd neki olyan mementót, amely minden nyuszi kedvelő számára kedves élmény lehet. Igyekszem bemutatni, hogy milyen csodálatos volt ő, bár tudom, csak halovány próbálkozás lehet az enyém. Ami Zsömike volt: mentett nyuszi, a hetedik "gyerekünk", nem szerette azt a tápot, amit a testvérei, Málna volt a kedvence, imádta a plüssmaciját, párnát nem tudtunk neki adni, mert tépte, mindig vigyázni kellett rá, mert kicsit önmagára volt veszélyes, küdetése volt bejutni a hálószobába, a kis fejét örökle lehetett volna simizni, a hátát nem, fejjel fordult a simi felé, ha elmentünk a ketri melett mindig meg kelett simizni, a kis szemében a világ minden szeretete ott volt, virágos rét illatú volt a fültöve, imádta a színes jutalomfalatot, szeretett a papírral játszani, ha leguggoltam és kitártam a kezem, mindig odafutott, ha rásimiztem, rögtön lement kígyóba és várta a többi simót, mindig megrágta az ajtófélfákat, amiket soha többé nem javítok ki, megrágta a ruháimat, amiket soha nem dobok majd ki, mindig a kis házán feküdt, ami nem hiszem, hogy más nyuszi kisháza lesz majd... Most este pedig egy felhő képében eljött hozzánk elköszönni. Szívem minden szeretetével kívánom, hogy legyen még egy olyan hely valahol, ahol találkozhatunk.
2019. 03. 17-én érkezett hozzánk és 2020. 06. 08-án köszöntünk el egymástól