20/12/2024
Olivér
Mára végre minden a helyére került. Múlt csütörtökön dolgoztam legutoljára, mikor a munkahelyi rendezvényre vittem gazdit. Kedden nélkülem ment, miután hazajött kiszagoltam, laborba. Oda mostanában mindig nélkülem megy. Szerdán elég betegnek tűnt, aztán tegnap sem velem kelt útra, hanem az öreget vitte fizioterápiára. Én nem tudom mi az, de Ampi és Vacak ódát zengenek róla, meg valaki csodatévő Anikóról. Már teljesen depresziósan lógattam az orromat a vékony szivacsomon a kosaramban, amikor pótgazdi odalépett és kicserélte az ócska ágyneműmet ugyanolyan pihe-puha memóriahabos matracra, mint amilyen a többieké. Bementem a kosárba, aztán kijöttem, mert már kezdett formálódni a fejemben a szabály, hogy én nem fekhetek olyanon. Mindig leküldtek Amperéról vagy Vacakéról. Alig hittem el, hogy ez a vadi új, ez végre az enyém. Persze Vacaknak első dolga volt, hogy rátelepedjen, hiába a legkisebb kosárba került, de csak rájött, hogy kicsi neki az a kosár, úgyhogy átengedte nekem. Nagyon szeretek rajta pihenni.
Ma aztán az én hámom, nyakörvem, pórázom - és ami a legfontosabb - falatos tasakom is előkerült. Mi zöldségesbe mentünk, Amperék máshová, de utazni együtt utaztunk. Visszafelé rengeteg utas volt, gazdi pedig nagyon szenvedett a hátizsákjával, valami lé, aminek a szaga az egyik zöldségesben vett cuccra hasonlított, rám is folyt, de gazdi nadrágja is olyan lett. Közben az eső is eleredt, úgyhogy nem volt ez annyira remek nap, de én örülhettem, mert végre megint dolgozhattam. A nagyobb eső elől haza is értünk, úgyhogy megint a puha fekhelyemen pihenhetek a száraz lakásban. Nem hanyagolt el gazdi, kaptam én is jobb fekhelyet, ma dolgozhattam is, dicséretet, falatot is kaptam, és ezek most a legfontosabbak.