16/03/2024
Ez most kicsit hosszú lesz.
Kamaszkorom egyik legjobb barátja egy kutya volt. Már harmadéves egyetemista voltam, amikor lymphoid leucaemia miatt elvesztettem. Szilveszter volt, emlékszem, vele töltöttem az egész éjszakát, már nem tudott felállni. Csak feküdt, az ölembe hajtotta a fejét, simogattam, és vártam, hogy reggel legyen végre. Nem bírtam ezt nézni, nem akartam így látni, és ő is menni akart már. Vártam, hogy reggel legyen, és el tudjam érni végre az állatorvosunkat (a jelenlegi férjemet). Azóta sem szeretem a szilvesztert. Mindig ő jut eszembe róla, még 20 év után is.
Sok mindent mondtam akkor, nagyon nehéz volt a búcsúzás. Annyi mindenen mentünk keresztül együtt, annyi mindenben volt társam, barátom, vigasztalóm, sokszor tanítóm. A gondolataimat is tudta, a hangomból, egy mozdulatomból érezte, mit akarok. Nem is tudom, hogy életem során voltam-e valakivel ennyire egy hullámhosszon. Egyvalamit viszont megígértem neki, hogy az életem nagy részében azon fogok dolgozni, hogy az ő kis kutyabarátait gyógyítsam. Időt adjak, segítsek abban, hogy az ő és a gazdi barátsága minél tovább tartson. Akinek van kutyabarátja, érti, akinek nincs, úgyse.
Így is történt. Idén lesz 18 éves a diplomám. Hosszú és rögös út volt, mire a jelenlegi praxisig eljutottam, de sikerült. Nagyon sok munkával, tanulással, befektetett energiával. Ha egy egyszerű definíciót kellene mondani magamról, ki vagyok, mi vagyok csak annyit mondanék: állatorvos.
Mindig, minden esetben azon dolgozom, hogy a jelenlegi lehetőségeimhez, tudásomhoz, diagnoszta képességeimhez képest a legjobb, legalaposabb, legigényesebb és legmegfelelőbb ellátást adjam. Mindenkinek. Teljesen mindegy, ki vagy, először jársz nálunk, vagy már évek óta jársz vissza, nekem az számít, hogy a te kis kedvencednek mi lesz a legjobb. Aki ismer egy kicsit is, szerintem tudja ezt rólam.
De! Tudjátok, nekem is jogom van az életemhez. Jogom van enni, aludni, pihenni, feltöltődni. Jogom van hozzá, hogy legyen magánéletem. Nem tudok heti 7 nap 24 órán keresztül folyamatos készenlétben lenni. Ember vagyok, nem robot.
Sokszor felveszem (felvettem) a telefont este és hétvégén is. Az ok egyszerű volt: azt gondoltam, az is segítség, ha én nem is tudom vállalni, elmondom, hová tud fordulni a gazdi este, hétvégén, amikor mi éppen nem vagyunk elérhetőek. Egyszer egy kutyusnak segítettem így megmenteni az életét. Autóbaleset, szombat délután, a gazdi pánikolva hívott fel, fogalma sem volt hirtelen, hová tudna fordulni. Egy fővárosi klinikára irányítottam őket, azonnal indultak. Éppen hogy, de sikerült a léprepedéses, légmelles kutyussal beérni. Túlélte. Ha még negyed-fél órát telefonálgatott volna, ki tudja őket fogadni, a kutya elvérzik. Nekik segítettem még adni közös időt, és ez elég motiváció volt ahhoz, hogy próbáljak így segíteni másoknak is. Azt gondolom, aki szereti a kutyáját, az elindul oda, ahová mondom, és nem engem kezd el sértegetni, amiért épp nem tudom azt az esetet vállalni. Hihetetlen jó érzés volt, amikor az a gazdi felhívott pár nap múlva, és nem győzte köszönni a segítségemet. Pedig én semmit nem tettem, csak felvettem a telefont.
A másik: az állatorvos bizony pénzbe kerül. Ez egy kisváros, a megye sem nagy, azt gondolom, azért nagyjából látjátok, hogyan élek. Rengeteget dolgozom, nem lakom kacsalábon forgó palotában, nincs húszmilliós autóm, nem járok luxusutazásokra. Tudjátok, miért nem? Mert a bevétel legnagyobb része visszaforog a rendelőbe. Szerintetek miből lett annyi gépünk, honnan lett laborautomatánk, ultrahangunk, olyan gyógyszerkészletünk, amilyen? Nem, nem a nyuszi hozta. Mi vettük, bizony. Legújabb beszerzésünk egy ultrahangos szike a műtőben. 0,5 cm-ig bármilyen eret trombotizál. Miért jó? Hogy még véletlenül se lazuljon le egy lekötés, egy akármilyen műtét során, még biztonságosabban tudjunk operálni, hogy megszolgáljuk azt a bizalmat, amivel te a kis barátodat ránk bíztad.
Tudod, nem szégyen, ha az anyagi lehetőségeid korlátozottak. Én is voltam csóró egyetemista, amíg becsület és tisztesség van, nincs mit szégyellni. Becsülöm azokat az embereket, akik el merik mondani, ennyi a keret, férjünk bele, mert többet nehezen tud előteremteni. Mindig tiszteletben tartom, és úgy rakom össze a kezelési tervet, hogy a legszükségesebbek legyenek benne, és próbálok azzal dolgozni. Nincs ezzel baj.
De! Ha valamit nem tudsz, mibe kerül, kérdezd meg. Ahány gazdi, annyi féle mentalitás, van, aki azt mondja, ha elkezdem sorolni, mire van szükség, és mi az ára, Doktornő, most komolyan azt gondolja, hogy ez engem érdekel? Tegye, amit kell, csak gyógyítsa meg! A következő esetben meg megkapom ennek az ellenkezőjét. Kérdezz, és válaszolok bármire, de nem tudom a gondolataidat kitalálni.
És legvégül, amiért ez a poszt megszületett: jogom van az emberi hangnemhez, jogom van a tisztelethez, jogom van az emberi bánásmódhoz. Ha még egyszer valaki megsérti a fentieket, gondoljon arra, hogy nem csak engem bánt meg. Napokra elveszi a kedvemet, energiámat, lefoglalja a gondolataimat, nemcsak nekem árt, hanem mindenkinek, aki tőlem várja a gyógyulást. Tartsátok ezt szem előtt, mi vigyázunk a kedvenceitekre, ti pedig próbáljatok meg vigyázni ránk!
Ezt a posztot az elmúlt egy hét több negatív történése ihlette. Jobb szeretnék pozitív dolgokról beszámolni, de több olyan eset is volt, ami nemhogy állatorvosként, de emberi mivoltomban is sértett. Ne tegyétek. És ne hagyjátok másnak se!
Dr. Sándor-Boros Nikoletta
