Kutyakocsi

03/09/2024

Csoki először megiramodott a kocsijával, aztán visszarettent és csak jutifali segítségével indult el újra. Viszont amikor kimentünk az utcára sétálni, nem lehetett visszacsalogatni: kézben hoztuk haza - és közben méltatlankodott. :D

20/07/2024

Columbo nagyon idős és nagyon kedves kiskutya. Mint a képek is mutatják, először tanácstalanul nézett a gazdira, mihez is kezdjen a kocsijával, de aztán motiválódott egy kis jutalomfalat segítségével. Majd még több, földre helyezett falatkával: lelkesen szedegette össze őket, egyiket a másik után, mintha a nyomkövetést tanulná.

17/07/2024

Ez a cuki kis francia bulldog Kitty. A NOÉ menhely lakója, és a hátulja nem mozog (akaratlagosan).
Az első találkozásunkkor igen-igen visszafogott volt, konkrétan piszkosul be volt tojva – na, egy újabb pasi, aki fém cuccokat érint a testéhez és méricskél ezt-azt. A mérés után a gondozójával beszélgettünk még 5-10 percet, ezalatt folyamatosan vakarásztam Kitty fejét-fülét-állát. Felengedett és végül nyalogatta a kezemet. Az előélete… hagyjuk. Összességében 30 fillérbe nem fogadtam volna, hogy menni fog a kocsijával…
Ma volt az átadás napja. Kitty ismét befelé fordult az első próbánál, de ott volt Dancing Queen, aki profi kocsis kutya! Denszi nem tud „menni” a kocsival, csak rohanni, ezerrel… Kitty elleste a technikát? Vagy magától jött rá, hogy ez egy jó dolog? Nem tudom… Mindenesetre néhány percen belül, vigyorgó békaszájjal szaladgált! Fogalmam sincs, hogy tényleg megtalálta az összefüggést köztem és a kutyakocsi között, vagy csak én képzelem, de állandóan odajött nyalogatni… egészen megható volt. :) A háttérben a fekete-fehér cukiság Dancing Queen… akinek mindig és mindenhol ott kell lennie, különben a világ rendje összeomlik...

08/07/2024

Archie a valóságban sokkal kisebb ám, mint ahogy a képen látszik! A tegnapi hőség ellenére ügyesen és jó kedvvel t***e meg első métereit az új kocsijával. :)

27/05/2024

Kaptam. :D

24/05/2024

Skill tegnap kapott kutyakocsit, ma pedig gyakorolt a kutyasulin. Nos, a labdáért bármire hajlandó! Amúgy roppant veszélyes jószág, csakúgy, mint a filmen időnként látható másik, helyben maradó német juhászkutya: csiklandozó nyalakodásukkal bárkit képesek harcképtelenné tenni. :)

17/05/2024

10/05/2024

Büszkélkedek egy kicsit... :)

10/05/2024

Ő itt Pepsi. Nem pontosan értem, most épp mit kiabál, pedig két nyelven is beszél: németül és magyarul. Nagyon cuki, fiatal kutya, puhán, de türelmetlenül rágcsálta-nyalta a kezemet a próbák alatt (Csináld már, hadd menjek!). Hátul az egyik lába hiányzik, és a meglévő sem úgy mozog, ahogyan ő szeretné - legalábbis egyelőre. Nagyon-nagyon kedves, német kutyamentők (akik Magyarországon, Somogy megyében élnek) biztosították neki a teljes élet lehetőségét. Videók a hozzászólásoknál linkelve. :)

09/04/2024

Plutó

– Újjászületési Hivatal, Sorskiutalási Osztály, jó napot kívánok! Fülöp atya vagyok, miben segíthetek?
– Naaa… Hát sose szabadulok meg tőled, csuhás, hogy a rühek rágják a bőrödet?
– Ööö… Maga az, András? Emlékeztetnem kell arra, amit – úgy tűnik – még mindig nem közöltem elégszer, miszerint csak 150 év elteltével…
– Ne magázz és Andrásozz nekem, nyüves, mert megint elvágom a torkodat! Hívjál csak Bicskás Bandinak, mint régen a faluban! Amúgy pedig tudd meg: pont ma 150 éve, hogy felakasztottak engem! Tehát lejárt a büntetésem, jöhet a rejn... rejnklará… reinkar… szóval mehetek végre új testbe, na! Ideje, mert már igen unom a mindennapos indulatkezelő csoportterápiát! Keressél egy családot üstöllést, de ne valami ájtatos bandát ám, hanem olyan nekem valót, ahol szeretik a bort, meg a jó bunyót!
– Pfff… Na persze… Nézem az adatlapját, András, egy pillanat! Oh… ejnye… nos, ez nem lesz egyszerű. Meg kell beszélnem a dolgot a főnökömmel, addig tartsa, kérem!
– Miii? Na jó, de igyekezz, madárijesztő, vagy bemegyek hozzád és a béled össze-vissza szurkálom!
Fülöp atya bekopogott a főnökhöz:
– Na? Mi van, Fülöpke? Problémák adódtak, kis szívem? – szólította meg szokásos gúnyos, lekezelő stílusában a góré.
– Bocs, főnök… A Bicskás Bandinak lejárt az ideje… hová továbbítsam?
– Hány csillagos? Egy, vagy több?
– Egy, főnök! – felelte Fülöp atya. – De hát… szóval… ő ölt meg engem, már ha megbocsát…
– De nem véletlenül, igaz-e? Te, Fülöppínó, pap létedre három falu összes, 10 és 16 év közötti lányát meggyőzted, hogy ha felhajtott szoknyával a szenteltvíz-tartóra könyökölnek, akkor te hátulról mennyei áldásban részesíted őket és minden bűnükért elnyerik a feloldozást. Kívülről tudom az adatlapodat! A Bicskás Bandi mindkét leánygyermeke az „áldottak” között volt, nemdebár? Lássuk be, amit veled tett, nem mondható dicséretesnek, de messzemenően érthető. Vagy tévednék, Pedofülöp? – kérdezte jéghideg arccal a főnök. – Tehát nem véletlenül vagy itt, igaz-e?
– Hááát… igaz, főnök, de… én megváltoztam! Teszem a dolgom becsülettel, hasznos vagyok, Bandi meg továbbra is ugyanaz a kötekedő, agresszív rongyember, aki életében is volt… no meg, ismétlem: gyilkos! Mégse járja, hogy ő elmehet új testbe, én pedig nem!
– Te gyereklányok megrontója voltál, a gyilkosnál is rosszabb, ezért maradnod kell. Nagyon sokáig. Életeket tettél tönkre. Mindazonáltal… szükségem van itt rád. Egy szó mint száz, ne is próbálkozz! Na! Viszont ez a Bandi a csillagjával nem születhet újjá emberként! Továbbítsd az adatait a Háziállat Részleg felé! Legyen mondjuk… kutya! Tanuljon alázatot és szeretetet!
Fülöp atya megadóan lehajtotta fejét, de magában dúlt-fúlt az őt ért méltánytalanság miatt. Visszatért a telefonhoz: „Elintéztem, Bandi! De csak koszos eb lehetsz, ami életedben is voltál!” – sziszegte-fröcskölte, majd a várható gyalázkodást elkerülendő lecsapta a kagylót. Lopva körülnézett, és miután meggyőződött róla, hogy a többiek nem látják, odabiggyesztett még egy csillagot Bicskás Bandi adatlapjára, majd elégedetten továbbküldte azt a háziállatosoknak.
---
– Sajnálom, de meg kell várnia a fiamat a mérés miatt, Plutó csak rá hallgat! – szabadkozott az idősebb hölgy. – De mindjárt itthon lesz! Tudja, én kicsit félek ettől a kutyától – bökött a fejével a tacskószerű, ám másfélszer akkora, fekete jószág felé – Már 3 hónaposan olyan harcias volt, hogy csak partvissal tudtam a helyére terelgetni! Azóta meg ő lett a környék réme! Embert-állatot megtámad, én, megmondom őszintén, le se tudom vinni sétálni!
– Bizony! – erősít***e meg némi büszkeséggel a fia, aki közben hazaért. – Nekimegy a német juhásznak is! Két hete még ő volt itt a lakótelepen a király. Csak sajnos egyik napról a másikra lebénult és azóta szomorú. De bízom benne, hogy a kocsi majd jó lesz neki és megint uralkodhat!
Azt ugyan én is reméltem, hogy a járgányt ügyesen fogja használni, de ami az uralkodást illeti… sose ért***em, miért jó, ha valakinek agresszív, neveletlen a kutyája.
Átadáskor Plutó egyetlen lépést sem akart tenni a kocsijával. Nem mintha fizikailag képtelen lett volna rá, egyszerűen megmakacsolta magát. Reszketett a dühtől, hogy kalodába kényszerítettük, hisztérikusan rágta az alucsövet, ahol csak elérte. Engem is szeretett volna megharapni, de megmarkoltam a kocsiját hátul, így nem tudott felém fordulni. Ettől még inkább ideges lett, aztán passzívvá vált.
Levittük az utcára, ahol végre hajlandó volt néhányat lépni, amíg egy arra sétáló boxert igyekezett elzavarni. Kisvártatva két yorkit is megtámadott és futott utánuk egy keveset, úgyhogy a gazdi elégedett arccal felfelé fordította hüvelykujját, jelezvén, hogy ilyesmit várt a kocsitól.
Három nap múlva felhívott a néni és örvendezve újságolta: nem fogom elhinni, de Plutó újra tud járni! Nem érti, hogy mitől és miért, de tulajdonképpen mindegy is. A kocsit azért megtartják, mert hátha csak átmeneti a javulás. Gratuláltam a csodás gyógyuláshoz és többé nem hallottam róluk.
---
A főnök már harmadszor olvasta a Reinkarnációt Ellenőrző Felügyelet jelentését és tajtékzott: „Nevezett Zsibró András, azaz Bicskás Bandi a Plutó nevű, fekete keverék kutya testében lelt új életre, Budapesten. Miként a szabályok értelmében elrendeltetett, 2 éves korától, azaz mától, hátulsó lábainak bénulásával éli életét, halála napjáig, 15 éves koráig.”
– Mi ez?!? – ordított a Háziállat Részleg vezetőjével. – Hogyan történhetett, hogy egy egycsillagos „egész életében béna” jelzésű testet kapott?!? He?
– De hát… két csillaga van, főnök, erre jogosult! – hebegett riadtan a részlegvezető – Itt van, tekintse meg az adatlapját!
– Na mutasd! – mennydörgött a főnök, majd a papírra meredt. Nézte, nézte a csillagokat, és elborult az arca. „Más a tinta! Hát persze… a sunyi kis rohadék!” – gondolta. Piros tollal áthúzta az egyik csillagot, leszignózta a javítást és – immár csendesen, kulturáltan – kiadta az utasítást: „Maradjon kutya, de legyen egészséges!”. Elnézést kért a kirohanásáért és visszacsörtetett a Sorskiutalási Osztályra.
– Fülimüli, kis csillagom! Csillagosztó csillagocskám! – Fülöp atya megszédült, mert tudta, hogy eljött a vég: lebukott. – Igen… mit parancsol? – lehelte alig hallhatóan.
– Újjászülethetsz emberként! – harsogta a főnök, majd a többiek felé fordult: – Intézzétek el neki a lehető legpocsékabb sorsot! Szegénység, testi hibák, betegségek, meg minden… Ja, és még valami: hallgasson magyar népdalokat! Naponta és sokat! – Viszolygó arccal még hozzát***e: – Furulyán is! Hamisan!
A jelenlévők lesütötték szemüket ilyen kegyetlen büntetés hallatán.

01/04/2024

Buksit a kocsi átadásakor nemigen motiválta a jutalomfalat és a kedvenc játéka sem izgatta túlzottan. Ám amikor kinyílt az ajtó, jelezve, hogy elérkezett a sétaidő, "betöretlen patások" sem tudták volna visszatartani. :)

01/04/2024

Peti és Gordon

Csengetésemre egy hatalmas ember türemkedett ki a házból. Kissé lehajtotta a fejét, hogy sörte haját ne csiklandozza az ajtókeret felső része. Izomtrikója kiemelte széles vállát, óriási mellizmait, combvastagságú bicepszét – a tömegnövelő készítmények plakátjain látni ilyen fazonokat.
– Szevasz! Peti vagyok! – mutatkozott be.
„Depi vagyok, öngyi leszek, Peti vagyok, Gyöngyi leszek” – kántáltam magamban egy régi vicc poénját. Peti gyanakvó szemmel nézte önkéntelen mosolyomat. Nem kockáztattam megosztani vele ezt a futó gondolatot, hátha ő nem találja humorosnak. Próbáltam kivágni magam:
– Már értem, miért mondtad a telefonban, hogy „Nehogy már egy gordon szettert ne bírjak egyedül megtartani!” – mosolyogtam tovább. A kigyúrt fickó tekintete megenyhült.
– Aha! Hát ja… megnőttem, höhö…. – nyugtázta büszke vigyorral. – Hallod, úgy két hete megállított az utcán pár kiskölyök, hogy ”Elnézést, a bácsinak a Fekete László bácsinak tetszik lenni?” Mondtam, hogy nem én vagyok, de láttam, kajakra nem hitték el, höhö… Na gyere be, Gordon már vár!
Nem különösebben lepődtem meg a gordon szetter fantáziadús nevén. Találkoztam már Vizsla nevű magyar vizslával, Rotival, a rottweilerrel, Dobikával, a dobermannal, sőt, egy kandúrral is, akit a gazdája egyszerűen Macskának szólított, „mert nincs belőle több, hogy meg kelljen őket különböztetni”.
A mérési folyamat gyorsan és gördülékenyen zajlott. Peti gyengéden, de határozottan állítgatta a kutya testét a kívánságaimnak megfelelően, olyan könnyedén, mintha csak egy tengerimalacot tartott volna szívlapátnyi tenyerében. Közben nyugtatóan dörmögött, gügyögött a szetternek, az pedig szerelmesen nézett vissza rá.
– Azt tudjuk, hogy mi baja pontosan Gordonnak? – érdeklődtem. – Meg hogy mik a kilátások: képes lesz esetleg járni a későbbiekben?
– Figyelj, négy állatorvosnál is voltam vele, hallod, négynél! Mindegyik azt mondta, hogy nem fog járni. De hogy mi baja… Á, hallod, szerintem egyik se tudta! A gerincével van valami… Illetve… az utolsó használt egy betűszót, amit nem ért***em. Figyelj, te hallottál már olyasmit, hogy LMBTQ?
Figyeltem és hallottam, de biztos voltam benne, hogy a doki nem ezt említ***e. Pörgött az agyam, mint a flexkorong, aztán lassan derengeni kezdett valami.
– Te… nem lehet, hogy inkább FTMB-szindrómát mondott?
– De-de, tényleg! Azt! – helyeselt lelkesen – És az mit jelent?
– Annyit, hogy igazad van: halvány fogalma sincs, miért nem tud járni Gordon. – Láttam, hogy több információra van szüksége: – Ez egy rövidítés. Finomítom az első szót: Fene Tudja, Mi Baja!
– Aha, ja… vágom. Hát… akkor ez off. Mindegy, azért én nem adom fel ám! Hallod, jár hozzá fiziós csaj minden héten. Megmutatta nekem, hogy a kutyám nyomásra-csípésre kicsit elrántja a hátsó lábait, szóval valamit érez még. Járunk hosszú sétákra, naponta kétszer. Megemelem egy hámmal a fenekét, és jön velem 2-3 km-t is! Edzem őt rendesen!
– És bírja? Nem terheled túl?
– Szerintem nem, de hát mi gyúrósok azt mondjuk: nópéj-nógéj!
Sajnos nem tudtam kibuggyanó röhögést legalább mosolygássá szelídíteni. Peti fel is kapta a fejét: „Most mi van? Rosszul mondtam? – kérdezte megbántva, majd szabadkozott: – Nemtok angolul, na!”. Biztosítottam, hogy túlzottan én sem, de jobban tenné, ha vigyázna a kiejtésre:
– Tudom, arra gondoltál, hogy „no pain, no gain”, azaz fájdalom nélkül nem erősödsz. Viszont amit mondtál (no pay, no gay), nagyjából olyan üzenetet hordoz, hogy ha nem fizetek, nem kapok homoszexuális szolgáltatást!
130 kiló izom pirult el, mint egy ötéves kislány. Peti maga elé meredt, majd vigyorogva kinyögte: „Azta… aha… köszi!”
Hazafelé a kocsiban volt időm gondolkodni erről a nem túl okos, ám jó szándékú gyúrós srácról. Aztán feltörtek az emlékek arról az öt évről, amikor még én is jártam minden nap konditerembe. Mennyi fura figurával találkoztam ott! Volt például Kornél, a mindig nevető viccmester. Egyszer pont akkor lépett be, amikor épp mindenkinek súlyzó volt a kezében. Köszönt, ahogy illik, majd odafordult Zolihoz, aki most is szokásos, kifakult, piros pólójában küzdött a ferde padon a jól megpakolt rúddal, és harsány suttogással törte meg az amúgy néma csendet: „Tee! Ismered azt, hogy elmegy a meleg srác a konditerembe, felvesz egy piros trikót…” Mindent elejtettünk a röhögéstől. Őt egyébként – nem alaptalanul – Fingósnak hívtuk, kivéve a Dokit (ízületi betegségekre specializálódott orvos, az én vállamat is kezelte), mert ő „Flatuálós barátom”-nak szólította. Haver volt Laci is, a kétméteres, kopaszra borotvált fickó, aki érkezéskor mindig megállt az ajtóban és résnyire összehúzott szemekkel vizslatta körbe a bent lévőket. Eleinte azt hittem, ő itt a főgengszter és a gyanús alakokat lesi, de pár hónap múlva, egy beszélgetés során, bevallotta: azért hunyorog, mert szégyelli hordani a 4 dioptriás szemüvegét. Ja, szabadidejében egyébként kutyákat ment az öccsével. Kedveltük Dávidot is, a 30-40 év közötti, csigás pajeszú rabbinövendéket, aki kipában edzett és bármilyen, a vallásra vagy a hagyományokra vonatkozó kérdésünkre rövid, de érdekfeszítő előadással válaszolt. Róla persze beugrott a Náci, aki a rendőrtisztin tanult. Azóta emlegettük ezen a néven, amióta egyszer kifordult a teremből, mert meglátta Rabbit, és közölte: ő nem edz együtt egy zsidóval… Na, onnantól kezdve más edzőtársa se nagyon akadt. Viszont sajátos módon a rend jövendő őrét abszolút nem zavarta a tizenéves Rafi, aki egy célszerszám segítségével időnként kinyitotta a folyosói kávéautomatát némi zsebpénz-kiegészítés reményében. És Füsti sem, pedig neki olyan kapcsolatai voltak, hogy Gábor ellopott Hondáját mindössze negyedórás telefonálással szerezte vissza: „Este 8-kor legyél a Hősök terén! De egyedül, figyelni fognak! Ott lesz a kocsid a parkolóban, nyitva. Ne nézelődj, ülj be és menj!”. Amikor betonozáshoz kerestem önkénteseket, Füsti volt az első, aki jelentkezett: „Persze, tesó, szívesen segítek, legalább edzek vasárnap is!”. Na meg a Gnóm! Azért hívtuk így, mert csak felsőtestre gyúrt, a lába viszont… nos, egy sakkozóé erősebb. Úgy nézett ki, mint a rajzfilmbeli Johnny Bravo és minduntalan valamelyik tükör felé lesve gyönyörködött az izmaiban. Végül persze eszembe jutott a saját hülyeségem végett tönkrement vállam, ami miatt abba kellett hagynom az edzést.
A kutyakocsit Gordon könnyen elfogadta. Először a kertben, majd az utcán is elégedetten, és percről percre magabiztosabban szaladgált vele. A használati utasítás taglalásakor figyelmezt***em Petit, hogy ne hajtsa túl a kutyáját, mert az erőltetéstől izomláza lehet, a fájdalmat pedig összekötheti a járgánnyal, és megutálhatja a vele való közlekedést. Nyers válasza meglepett:
– Hallod, azt majd én tudom, jó?!? Mostantól géppel edzünk! – Nem tudtam mit szólni, szerencsét kívántam mindkettőjüknek.
Eltelt bő két hónap, amikor e-mail-ben kaptam egy videót. Peti küldte. A film Gordont mutatta, ahogy fekszik a helyén, ám egyszer csak felkel, és négy lábon, imbolyogva, de egyedül az etetőtáljához sétál, majd állva elfogyasztja a vacsoráját. A levél szövege mindössze ennyi volt: „Szerinted?”

20/03/2024

Kedves Ügyfél - 4.

– A mérés céljából egy pláza parkolója melletti zöld placcon futottunk össze, mert Nosnéni nem akarta, hogy kutyája otthon felizgassa magát a területidegen behatoló miatt. Előrelátása nem sokat ért, mert a német juhász már akkor hisztérikus ugatásban tört ki, amikor 50 méterről megpillantott. A telefonban hiába kértem, a gazdi nem hozott magával segítőt, mondván, hogy „ez egy hármas vizsgás kutya, egyedül is elbírok vele”. „Hármas engedelmes, vagy munkavizsgás?” – kíváncsiskodtam. „Hát most mondtam magának: hármas vizsgás!” – méltatlankodott morcosan a hölgy. Nem erőlt***em, ha már a kérdést sem érti… A mérést – jutalomfalat segítségével – egész gyorsan sikerült megejteni, talán ha kétszer kellett elrántani a csuklómat az összecsattanó fogak elől. Közben újra meghallgattam párszor, hogy a kocsi pont olyan legyen ám, mint amiről lemaradt!
Egy hét múlva, a kész járgányt megpillantva, a nő azzal nyitott, hogy „ez nem pont olyan!” Kurtán közöltem, hogy „De”. Na ne mondjam már – háborodott fel – ő látta a hirdetésben a fotót és ez nem olyan. Biztosítottam, hogy valószínűleg rosszul nézte meg, mert másfélét nem szoktam készíteni. „Márpedig ez nem olyan!” – replikázott. Hűvös hóhérmosollyal érdeklődtem: vajon jól értelmezem-e, hogy hazugsággal vádol, mert ez esetben ennek a találkozónak itt a vége. „Nem… na jó, ha maga mondja, akkor olyan” – vonult vissza látszólag, de új erőre kapva folytatta: „Túl magas, nem jó!” Emlékezt***em, hogy a beállítás még nem történt meg, előbb talán próbáljuk rá a kutyára, hiszen csak úgy derülhet ki, mit és mennyire kell módosítanom. Közben odaérkezett a férje és nekem adott igazat, mire az asszony szeme olyan szikrákat hányt, mint fizikaórán a Van de Graaff generátor. Apu zavartan félrenézett, alighanem megbánta elhamarkodottságát (két hét kanapén alvás…). Belefogtam a kezelési és használati utasítás ismertetésébe, ám a néni a szavamba vágott: ne fárasszam magam, tudja azt nagyon jól, hogy egy ilyen primitív szerkezettel mit és hogyan kell csinálni. A férj bizonytalanul megjegyezte, hogy ő azért szívesen meghallgatna. A feleség arcán ólomszürke viharfelhők gyülekeztek, de nem szólt semmit. Valami halaszthatatlan elfoglaltságra hivatkozva kicsörtetett a kutyához. (Szegény pasi… 3 hét kanapé…)
A fickó egyébként teljesen normális volt, értelmes kérdéseket tett fel és azonnal átlátta a szerkezeti-élettani összefüggéseket. Kivonultunk az udvarra, az első próbára. A német juhász hisztizni kezdett, majd a nő is, hogy ne menjek közelebb a jószághoz, mert nagyon ideges, még megharap. Megnyugtattam, hogy az első alkalommal már észleltem, hogy kolerikus kutyával van dolgom, szóval mentálisan felkészültem. „Nem kolerikus, csak könnyen felkapja a vizet és nagyon nehezen nyugszik le!” Feleslegesnek láttam elmagyarázni, hogy szinte az általam használt kifejezés definícióját mondta el. „Fél tőle?” – kérdezte reménykedve. „Neeem, eszébe se jusson ilyesmi, nem olyan családból származom én!” – idéztem válaszképp Regős Bendegúzt, ám a néni nem ismerte az „Indul a bakterház”-at (pedig a filmváltozat castingján óriási fölénnyel ütötte volna ki Horváth Terit a „büdös banya” szerepéből). Szerencsétlenkedett, megpróbálta betenni a kutyát a kocsiba. A férj – úgy tűnt – vagy felbátorodott, vagy megért neki plusz egy hét kanapéfogságot: „Ha meghallgattad volna az urat, most tudnád, mit kell csinálni!” Legnagyobb meglepetésemre Mama – átmenetileg félretéve krónikus ellentmondási viszketegségét – beleegyezett, hogy megmutassam a helyes technikát. A kocsi úgy volt jó, ahogy otthon összeraktam: széle, hossza, magassága stimmelt, szóval ritka szerencsésnek éreztem magam. Bevonultam a házba lefixálni az elemeket. Miközben dolgoztam, a nyanya megállás nélkül kóstolgatott. „Milyen régi villáskulcs! Nem rozsdás? Miért T-kulcsot használ? A férjemnek racsnis van, az sokkal jobb! Belgiumban vettük, na AZ valami nagyon jó márka! Jaj, forrasztópáka! Micsoda őskövület! Nem fognak kiesni azok a csavarok? Meghúzta rendesen? De nehogy túlhúzza nekem! Oda meg minek két csavar?” „Nos… mert egy kevés, három meg sok!” – feleltem, majd megjegyeztem, hogy nézze el nekem, de pasiból vagyok, nem megy a multitasking, azaz nem tudok többfelé figyelni, és most épp a kocsira koncentrálok. Ezt sem fogta fel, egyre csak szurkált, ontotta a rosszindulatú kérdéseit, válaszra sem várva. Szorgalmasan és fáradhatatlanul kereste idegrendszeri terhelhetőségem határait. Irigykedve gondoltam Jimre, aki a tenger zúgását hallotta abban a tévésorozatban, amikor a felesége, Cheryl csacsogott. Megpróbáltam én is, de a partra gördülő hullámok loccsanását, a homok súrlódásának sziszegő neszét túlharsogta a tomboló démon: „Ááá... ezek biztos be fognak rozsdásodni! Miért ilyen szögletes csőből csinálta? Túl vastag! Miért nem tömör anyagból, az erősebb!” „Nos… mert a cső, megfelelő falvastagsággal, sokkal stabilabb a rúdnál!” – mormogtam. „Nahát, ki hisz el ilyen marhaságot?!?” „Nos… mindenki, aki tanult fizikát!” – csikorogtam. A ruhámat kezdte vizslatni, de a sima, fekete pólóba nem tudott belekötni. Megakadt a szeme a nyakamban lógó Thor-kalapácson, ám üveges hüllőtekintete elárulta: nem is sejti, mi az. A medálról újabb filmsorozat jutott eszembe - a Vikingek - és elmerültem egy csatajelenet víziójában. Én voltam Ragnar, Floki és Thorsten egy személyben. Éreztem a szakállas fejsze markomba simuló nyelét, őrjöngve emeltem az ég felé és lesújtottam, a banya feje pedig döcögve gurult a földön, vérrel fest***e az élénkzöld fűszálakat, de közben is folytatta végtelen monológját: „Ez el fog szakadni! Biztos, mert vékony! A csizma durva, kényelmetlen anyagból van! Túl sprőd! Ehh… a kereket meg hátrébb kéne tenni! És még mindig túl magas, látom én, de nem baj, majd átállítja a férjem!” Floki, a hajóács, forró kátrányt öntött a mérget fröcsögő szájba, majd Thorsten és Ragnar egymásnak passzolgatták a fejet… én pedig meghúztam az utolsó csavart. „Kész. Próbáljuk ki!”
A kutya futkározott a kocsival az udvaron (közben persze engem ugatott), stimmelt minden beállítás, a férj elégedetten hümmögött. A némber összehúzott szemmel felém fordult: „Még mindig magas, ez így nem jó! Állítsa egy kicsit lejjebb!” „Nos… azt, sajnos, nem lehet! Ha lejjebb engedném, túlterhelném a gerincoszlopot!” – érveltem, de hajthatatlan volt. Hát jó… kitekertem a csavarokat, matattam 10 percig, mintha állítgatnék, aztán változtatás nélkül összeraktam újra. „Nnna, ez így már rendben lesz! – nyugtázta a nő. – Most még azt szeretném, ha hátrébb tenné a kerekeket, a beülőt előbbre, a hámot pedig…” Némán összepakoltam, a kocsit a vállamra akasztottam és rámordultam a banyára: „Na jó. Ennyi volt! Nyissa ki a kaput!” „Mi? Most mi van? Mit akar?” – nézett rám riadtan. Már nem fogtam vissza magam: „Elegem van magából! Mivel nem tudok és nem is akarok megfelelni a józan észt nélkülöző elvárásainak, elmegyek. Ne aggódjon, nem kérek egy fillért sem, ingyen szemétkedhetett és kötözködhetett velem idáig. Remélem, jól szórakozott!” – nem ordítottam, de a tekintetembe azért belesápadt. „Várjon… de hát… én csak a kutya érdekeit nézem!” „Ez nem igaz! Magát kizárólag a végtelen rosszindulat és a szánalmas ostobaság vezérli!” – hű, de jólesett kimondani! Elrobogott, azt hittem, a kapu távirányítójáért, de nem: a kocsi árát hozta, és könyörgött, hogy ne vigyem el a járgányt, mert nagy szüksége van rá. Már annyira fáj a dereka a kutya emelgetésétől és séta közbeni cipelésétől, hogy orvoshoz jár. Megfordult a fejemben, hogy ajánlok egy neki való specialistát, dr. Kegyess Eutanáziát, de inkább fogtam a pénzt és eljöttem.

– Tudod, mikor hagytam volna ott a francba? – kérdezte Fritz. Ránéztem és kesernyésen elvigyorodtam.
– Gondolom, az első beszólásánál!
– De legkésőbb a másodiknál! És te miért maradtál?
– Pfff… egyrészt a kutya miatt, másrészt… „fiatal voltam, kellett a pénz” – feleltem fintorogva. – Na, hagyjuk, mert a puszta emlékezéstől kezd összeállni egy gombóc a gyomromban. Viszont nem jött ki senki a kutyasuliba az eső miatt. Hazamegyünk?
– Menjünk. A nagyobbik lányom osztálytársának szülinapi bulija van fél egytől, legalább kényelmesen odaérünk. Majd elmesélem a történeteidet a többi szülőnek. Na ne aggódj, alaposan kiszínezve… hajaj! Akkora sztorit kanyarítok belőlük, de akkorát… egész délután ezen fogunk röhögni!

Előző rész: https://www.facebook.com/photo?fbid=769737155124105&set=a.218507503580409

16/03/2024

Kedves Ügyfél - 3.

– A „majdnem-ügyfél” olyan megrendelő, akinek viselkedése, külső tulajdonságai, valamint belső, szöveti felépítése szinte teljesen megegyezik a „Kedves Ügyfél”-lel, csak épp nem jelentkezik az elkészült kutyakocsijáért, nem fizet. A velük történő találkozás valószínűsége… lássuk csak… – kibámultam az ablakon a csendessé szelídült esőbe és számolgattam magamban – úgy 1,2-1,3% lehet. Például most is tárolok otthon egy törpe tacskónak készült kocsit, immár négy hónapja. A gazdi (na nem magától ám, csak ha írok neki!) mindig jelzi, hogy most épp miért nem jó neki az átadás. Ha rákérdezek, hogy mikor lesz már végre alkalmas, nem válaszol.
– Van ilyen is? - hüledezett Fritz – Ezt nem értem… akkor miért rendeli meg? Vagy közben meggondolja magát, csak nincs benne annyi gerinc, hogy neked is szóljon erről?
– Kitűnő kérdések, bennem ugyanezek merültek fel, de a választ sajnos nem tudom.
– Mit tudsz csinálni a nyakadon maradt járgánnyal?
– Várok, amíg jelentkezik olyasvalaki, akinek a kutyájára jó lenne, illetve viszonylag könnyedén a méretére alakítható. Végső esetben alkatrészenként is fel tudom használni, de olyankor már nem vagyok annyira vidám. Előbb-utóbb azért mindegyik elkel, csak hát… – elhúztam a számat.
– No és ki miatt haragszik rád az Univerzum? – kanyarodott vissza Fritz a beszélgetés eredeti fonalához.
– Számomra addig ismeretlen állatvédő társaság vezetőnője keresett meg, egy, az út szélén, elütve talált tacskó miatt. Megadta az ideiglenes befogadó hölgy címét, aki egy hatalmas, bekerített ipari területen lakik, ám ha az odaérkezésemkor felhívom, szívesen kijön értem és elkalauzol az épületek labirintusában. Naná, hogy nem így történt. „Ááá… most szakad az eső, én ugyan ki nem megyek magáért, kérdezze meg a portást, hol lakom!” – recsegte a telefonba egy szétdohányzott női hang, majd let***e. Megrökönyödtem, mert főnökasszony nekem kedves együttműködést ígért… mindegy, a nagy, rácsos kapu melletti bódéban valóban kaptam megfelelő útbaigazítást, így bejutottam. A néni ránézésre 60-70 év között lehetett és legalább annyira tűnt ápolatlannak, mint a lakása, továbbá a vele élő 5-6 kutya. Arcáról lerítt, hogy életének csekély örömét az alkoholtartalmú italok rendszeres (és alighanem bőséges) fogyasztásában leli. Belépéskor Rejtő Jenő egyik regényének mondata jutott eszembe: „A kocsmában a Caporal cigaretta fojtó bűze terjengett…”, na persze itt sokkal inkább a csempészett, ukrán Prilukit éreztem, de ehhez még párosult a savanyú vizeletszagnak némi friss kutyaürülékkel kevert, térdre kényszerítő, gyomorforgató illatelegye. Szegény jószágok lélektipróan mocskos, kisebb-nagyobb ketrecekben laktak a konyhában. A tacskó, aki miatt érkeztem, a szobai asztal tetejéről hörgött-ugatott rám fröcsögve egy műanyag szállítóboxból és időnként a rácsot harapdálta. Bizonytalanul érdeklődtem, hogy erről a láthatóan agresszív kutyáról hogyan fogunk mindössze ketten méretet venni, mire a hölgy méltatlankodva visszakérdezett: „Ketten? Na ne vicceljen velem! Mérje csak meg egyedül, engem már elégszer megharapott, én ki nem veszem onnan!”. Pfff, egyre jobb… igyekeztem higgadtan érdeklődni, hogy van-e egyáltalán valaki ebben az állatmentő egyesületben, aki képes nyugalomban megtartani nekem 4-5 percig a tacsit. „Igen, a hétvégén jönnek hozzám páran és kifestjük a szobát, az egyik férfi jóban van vele, majd ő megfogja” – hangzott a válasz. Szombaton visszamentem, és láss csodát: ott volt a beígért ember, akiben a kutya megbízott annyira, hogy csendben, békességben, pillanatok alatt végezhettünk is a méréssel. Néhány nap múlva telefonon érdeklődtem a főállatvédő asszonynál, mikor adhatnám át a kész kutyakocsit úgy, hogy a „tacskómester” úr is jelen legyen. Ismételten szombat délutánban állapodtunk meg. A megbeszélt időben azonban senki sem nyitott ajtót, pedig ráfeküdtem a csengőre. A bent lévő kutyák üvöltöttek – nincs ember egy kilométeres körzetben, aki ne hallotta volna. Próbáltam hívni a büdös nénit, de nem vette fel, ezért ismét a főnöknőt csörgettem. Többször és sokáig. Mikor nagy nehezen elértem végre, tájékoztatott, hogy jaaa, hát most az egész banda örökbefogadó napon vesz részt valahol. Emlékezt***em, hogy mára beszéltük meg az átadást, mire annyit mondott: hát, ez most így alakult. Legyűrve az erős késztetést még mindig nem emeltem meg a hangomat, hanem udvariasan megkértem: ha aktuális lesz az átadás, tájékoztassanak telefonon. No, eltelt pár hét, de nem hívtak. Közben akadt valaki, akinek kis testű kutyára való kocsira volt szüksége. Mázlim volt, csekély átállítás után pont megfelelő lett neki a mérges tacskóra készült járgány. Kedves állatvédő barátnőim pedig a következő másfél-két évben sem jelentkeztek. Már majdnem elfelejt***em Madame Piszok koszpanoptikumát, amikor is felhívott az ismerős recsegős-piás hang, hogy na, akkor kéne a kutyakocsi annak a tacskónak. De se bocsánatkérés, se magyarázkodás… Elborult az agyam és azt mondtam: NEM! Tőlem nem! Oldják meg, ahogy akarják, rendeljenek külföldről, mit bánom én, de engem csak egyetlen egyszer lehet átverni. „De gondoljon a kutyára!” Biztosítottam, hogy gondolok, de a szánalmat és a segíteni akarást eltörli az az érzés, amit az ő becstelen eljárásuk keltett bennem, továbbá nem látom semmiféle biztosítékát annak, hogy ez nem ismétlődik meg. Nos, azóta érezteti velem az Univerzum, hogy ganajtúrónak tart.
– Hát… pedig ez szerintem teljesen jogos volt! – summázta a barátom – Mást nem követtél el? – hunyorított cinkosan. – Valami tényleg súlyosat?
– Ehh… hát volt éppen… úgy 2 éve … – vakartam a fejem búbját.
– Na, gyónjál szépen! – biztatott Fritz.
– Oké, de az esetnek van némi előzménye. Egy hölgy a Balaton északi részére hívott, nagy testű, idős kutyájához. Ő végre egy igazán Kedves Ügyfél volt, sőt… első látásra szimpatikus, akivel mind a méréskor, mind az átadáskor – a szükséges információcserét messze meghaladva – jólesően elbeszélgettünk. Sajnos, alig fél év múlva írt nekem, hogy a kutyája meghalt, ő pedig eladná a feleslegessé vált, alig használt kutyakocsit. Elküldtem neki az állíthatóságra vonatkozó adatokat, mérethatárokat. A hirdetésére pillanatok alatt ketten is jelentkeztek. Az első megkapta a járgányt, a „hoppon maradt” pedig a telefonszámomat.
A „ketteske” (idősebb nő) felhívott, hogy a német juhászának szeretne egy pont ugyanolyan kocsit, mint amiről lemaradt. Biztosítottam, hogy másfélét nem is szoktam készíteni, mert kiforrott technológiával, jól bevált megoldásokkal dolgozom, amin jó ideje nem változtattam. Jó, az őt nem érdekli, csak pont ugyanolyan legyen! Aztán kérdezett valamit, a válaszra már nem figyelt, de elismételte a „pont ugyanolyan”-t. És még vagy négyszer... Szóval hamisítatlan, megátalkodott nos-típusú ügyfélként mutatkozott be.
– Az meg milyen? – vágott közbe Fritz, egy újabb definíciót várva.
– A „nos” számomra békefenntartó varázsszó a katasztrofális ügyfelek kezeléséhez. Széles tartományban értelmezhető, kezdve attól, hogy „olyan buta vagy, mókuska, mint az első béres hátsó fele”, egészen a szívből jövő átokig. A szó önmagában nem sértő, viszont kimondása, az azt követő sóhajnyi szünet, lágy mosoly, távolba révedő tekintet (mintha a korrekt fogalmazáson méláznék) remek időnyerés a harctéri idegesség csillapítására, így az udvariasság fenntartására. Akivel csak ilyen módon vagyok képes kommunikálni, az a nos-típusba tartozik.
– Hehe, ez jó! Mintha tízig számolnál, csak kevésbé feltűnő! Folytasd!

– folytköv –

Előző rész: https://www.facebook.com/photo/?fbid=767557258675428&set=a.218507503580409