01/04/2024
Peti és Gordon
Csengetésemre egy hatalmas ember türemkedett ki a házból. Kissé lehajtotta a fejét, hogy sörte haját ne csiklandozza az ajtókeret felső része. Izomtrikója kiemelte széles vállát, óriási mellizmait, combvastagságú bicepszét – a tömegnövelő készítmények plakátjain látni ilyen fazonokat.
– Szevasz! Peti vagyok! – mutatkozott be.
„Depi vagyok, öngyi leszek, Peti vagyok, Gyöngyi leszek” – kántáltam magamban egy régi vicc poénját. Peti gyanakvó szemmel nézte önkéntelen mosolyomat. Nem kockáztattam megosztani vele ezt a futó gondolatot, hátha ő nem találja humorosnak. Próbáltam kivágni magam:
– Már értem, miért mondtad a telefonban, hogy „Nehogy már egy gordon szettert ne bírjak egyedül megtartani!” – mosolyogtam tovább. A kigyúrt fickó tekintete megenyhült.
– Aha! Hát ja… megnőttem, höhö…. – nyugtázta büszke vigyorral. – Hallod, úgy két hete megállított az utcán pár kiskölyök, hogy ”Elnézést, a bácsinak a Fekete László bácsinak tetszik lenni?” Mondtam, hogy nem én vagyok, de láttam, kajakra nem hitték el, höhö… Na gyere be, Gordon már vár!
Nem különösebben lepődtem meg a gordon szetter fantáziadús nevén. Találkoztam már Vizsla nevű magyar vizslával, Rotival, a rottweilerrel, Dobikával, a dobermannal, sőt, egy kandúrral is, akit a gazdája egyszerűen Macskának szólított, „mert nincs belőle több, hogy meg kelljen őket különböztetni”.
A mérési folyamat gyorsan és gördülékenyen zajlott. Peti gyengéden, de határozottan állítgatta a kutya testét a kívánságaimnak megfelelően, olyan könnyedén, mintha csak egy tengerimalacot tartott volna szívlapátnyi tenyerében. Közben nyugtatóan dörmögött, gügyögött a szetternek, az pedig szerelmesen nézett vissza rá.
– Azt tudjuk, hogy mi baja pontosan Gordonnak? – érdeklődtem. – Meg hogy mik a kilátások: képes lesz esetleg járni a későbbiekben?
– Figyelj, négy állatorvosnál is voltam vele, hallod, négynél! Mindegyik azt mondta, hogy nem fog járni. De hogy mi baja… Á, hallod, szerintem egyik se tudta! A gerincével van valami… Illetve… az utolsó használt egy betűszót, amit nem ért***em. Figyelj, te hallottál már olyasmit, hogy LMBTQ?
Figyeltem és hallottam, de biztos voltam benne, hogy a doki nem ezt említ***e. Pörgött az agyam, mint a flexkorong, aztán lassan derengeni kezdett valami.
– Te… nem lehet, hogy inkább FTMB-szindrómát mondott?
– De-de, tényleg! Azt! – helyeselt lelkesen – És az mit jelent?
– Annyit, hogy igazad van: halvány fogalma sincs, miért nem tud járni Gordon. – Láttam, hogy több információra van szüksége: – Ez egy rövidítés. Finomítom az első szót: Fene Tudja, Mi Baja!
– Aha, ja… vágom. Hát… akkor ez off. Mindegy, azért én nem adom fel ám! Hallod, jár hozzá fiziós csaj minden héten. Megmutatta nekem, hogy a kutyám nyomásra-csípésre kicsit elrántja a hátsó lábait, szóval valamit érez még. Járunk hosszú sétákra, naponta kétszer. Megemelem egy hámmal a fenekét, és jön velem 2-3 km-t is! Edzem őt rendesen!
– És bírja? Nem terheled túl?
– Szerintem nem, de hát mi gyúrósok azt mondjuk: nópéj-nógéj!
Sajnos nem tudtam kibuggyanó röhögést legalább mosolygássá szelídíteni. Peti fel is kapta a fejét: „Most mi van? Rosszul mondtam? – kérdezte megbántva, majd szabadkozott: – Nemtok angolul, na!”. Biztosítottam, hogy túlzottan én sem, de jobban tenné, ha vigyázna a kiejtésre:
– Tudom, arra gondoltál, hogy „no pain, no gain”, azaz fájdalom nélkül nem erősödsz. Viszont amit mondtál (no pay, no gay), nagyjából olyan üzenetet hordoz, hogy ha nem fizetek, nem kapok homoszexuális szolgáltatást!
130 kiló izom pirult el, mint egy ötéves kislány. Peti maga elé meredt, majd vigyorogva kinyögte: „Azta… aha… köszi!”
Hazafelé a kocsiban volt időm gondolkodni erről a nem túl okos, ám jó szándékú gyúrós srácról. Aztán feltörtek az emlékek arról az öt évről, amikor még én is jártam minden nap konditerembe. Mennyi fura figurával találkoztam ott! Volt például Kornél, a mindig nevető viccmester. Egyszer pont akkor lépett be, amikor épp mindenkinek súlyzó volt a kezében. Köszönt, ahogy illik, majd odafordult Zolihoz, aki most is szokásos, kifakult, piros pólójában küzdött a ferde padon a jól megpakolt rúddal, és harsány suttogással törte meg az amúgy néma csendet: „Tee! Ismered azt, hogy elmegy a meleg srác a konditerembe, felvesz egy piros trikót…” Mindent elejtettünk a röhögéstől. Őt egyébként – nem alaptalanul – Fingósnak hívtuk, kivéve a Dokit (ízületi betegségekre specializálódott orvos, az én vállamat is kezelte), mert ő „Flatuálós barátom”-nak szólította. Haver volt Laci is, a kétméteres, kopaszra borotvált fickó, aki érkezéskor mindig megállt az ajtóban és résnyire összehúzott szemekkel vizslatta körbe a bent lévőket. Eleinte azt hittem, ő itt a főgengszter és a gyanús alakokat lesi, de pár hónap múlva, egy beszélgetés során, bevallotta: azért hunyorog, mert szégyelli hordani a 4 dioptriás szemüvegét. Ja, szabadidejében egyébként kutyákat ment az öccsével. Kedveltük Dávidot is, a 30-40 év közötti, csigás pajeszú rabbinövendéket, aki kipában edzett és bármilyen, a vallásra vagy a hagyományokra vonatkozó kérdésünkre rövid, de érdekfeszítő előadással válaszolt. Róla persze beugrott a Náci, aki a rendőrtisztin tanult. Azóta emlegettük ezen a néven, amióta egyszer kifordult a teremből, mert meglátta Rabbit, és közölte: ő nem edz együtt egy zsidóval… Na, onnantól kezdve más edzőtársa se nagyon akadt. Viszont sajátos módon a rend jövendő őrét abszolút nem zavarta a tizenéves Rafi, aki egy célszerszám segítségével időnként kinyitotta a folyosói kávéautomatát némi zsebpénz-kiegészítés reményében. És Füsti sem, pedig neki olyan kapcsolatai voltak, hogy Gábor ellopott Hondáját mindössze negyedórás telefonálással szerezte vissza: „Este 8-kor legyél a Hősök terén! De egyedül, figyelni fognak! Ott lesz a kocsid a parkolóban, nyitva. Ne nézelődj, ülj be és menj!”. Amikor betonozáshoz kerestem önkénteseket, Füsti volt az első, aki jelentkezett: „Persze, tesó, szívesen segítek, legalább edzek vasárnap is!”. Na meg a Gnóm! Azért hívtuk így, mert csak felsőtestre gyúrt, a lába viszont… nos, egy sakkozóé erősebb. Úgy nézett ki, mint a rajzfilmbeli Johnny Bravo és minduntalan valamelyik tükör felé lesve gyönyörködött az izmaiban. Végül persze eszembe jutott a saját hülyeségem végett tönkrement vállam, ami miatt abba kellett hagynom az edzést.
A kutyakocsit Gordon könnyen elfogadta. Először a kertben, majd az utcán is elégedetten, és percről percre magabiztosabban szaladgált vele. A használati utasítás taglalásakor figyelmezt***em Petit, hogy ne hajtsa túl a kutyáját, mert az erőltetéstől izomláza lehet, a fájdalmat pedig összekötheti a járgánnyal, és megutálhatja a vele való közlekedést. Nyers válasza meglepett:
– Hallod, azt majd én tudom, jó?!? Mostantól géppel edzünk! – Nem tudtam mit szólni, szerencsét kívántam mindkettőjüknek.
Eltelt bő két hónap, amikor e-mail-ben kaptam egy videót. Peti küldte. A film Gordont mutatta, ahogy fekszik a helyén, ám egyszer csak felkel, és négy lábon, imbolyogva, de egyedül az etetőtáljához sétál, majd állva elfogyasztja a vacsoráját. A levél szövege mindössze ennyi volt: „Szerinted?”
