04/10/2024
Kisgyermermekkoromban -de igazából mind a mai napig is - arról ábrándoztam, hogy bár’ szárnyakat növeszthetnék és repülhetnék idegen tájakon: megnézném a zord hegyek között függőlegesen kapaszkodó kőszáli kecskéket, aztán repülnék az óceánok felett és rácsodálkoznék a bálnákra, amint felbukkanak a víz felszínén vízoszlopot spriccelve. Vég nélkül tudnám sorolni, milyen állatokat néznék meg földön-vízen-levegőben. Ha valóban mindenki szárnyakat kaphatna és elrepülhetne, megnézhetné ezeket a tájakat, rájönne, hogy ez a bolygó a paradicsom; és Istennek valahogy, valamilyen formában, de léteznie kell.
Míg gyerekként David Attenborough-nak és a Natgeo-nak köszönhetően csak a szépet láthattam, ma már tudom, hogy a környezet túl gyorsan változik, érintetlen tájak pedig már alig vannak. Az ember pedig túl apró pont ahhoz, hogy mindezt befogadja.
Nekem október 4.-e az állatokon keresztül, de egyre inkább arról szól, hogy vegyük észre, mennyire érzékeny a környezetünk, hogy minden apró beavatkozásnak következménye van. És bár a természet tud regenerálódni, mi túl gyorsan és túl sokmindenbe szólunk bele. Az orángután, a sok kihaló messzi-messzi faj magyar embernek túl messze van sokszor, de itt Magyarországon is már majd’ minden héten találkozunk azzal, hogy baj van.
Amikor fecskék ezrei pusztulnak el a betörő váratlan hidegfront miatt, amikor itatni kell a vadakat a tartós aszályban, majd pár nap múlva elmossa őket az árvíz. Közben pedig városiak költöznek családi házakba, térköveznek, műfüveznek, megbontanak teljes ökoszisztémákat maguk körül csak azért, mert nekik láthatatlan. Emberek, akik a boldogságot keresik egész életükben kinevetnek, ha megállsz egy sérült állat mellett, ha percekig tudod nézni a virágport gyűjtő méhet, holott a boldogságot ott, ilyen apró pillanatokban kell keresni. Én csak azt kívánom az Állatok Világnapján, hogy ma, ha belenézel a kutyád-cicád szemébe tudj egy kicsit őszintén kapcsolódni, és ma teljes szívvel megértsd és átérezd a mindennapi üzenetüket.
