01/11/2021
Kiskutyám, örökkön örökké végtelenig szeretlek! ❤🙏
Kedves Gazdik!
A mai bejegyzés nem kapcsolódik a fizioterápiához, viszont hozzám, kutyás létemhez és a Csontihoz nagyon is, ezért szeretnék róla itt is megemlékezni. Szomorú lesz, de valahol szép is egyben.
Köszönöm, ha végigolvasod!
Ma pontosan 3 hete kellet életem eddigi legnehezebb döntését meghoznom. El kellett engednem az én édes kiskutyámat, Jonnyt, aki 3 nap híján 16 és fél éves volt. Eddig képtelen voltam írni róla, most se megy könnyen.
Alapjában véve introvertált személyiség vagyok, ritkán szoktam olyan igazán személyes dolgokat megosztani magamról, főleg a facebookon, de az oldalamon lévő, Jonnyról való megemlékezéshez szervesen hozzátartozik, hogy írjak kicsit magamról/magunkról is.
Kutyás ember vagyok, világ életemben valahogy ösztönösen vonzódtam a kutyákhoz. Ez olyan megmagyarázhatatlan dolog,érzés, talán a génjeimben van, anyatejjel szívtam magamba, nem tudom, de valahol nagyon mélyen gyökerezik. Három éves koromban a dédimamánál nagyban kerestek Anyuék, mígnem végül a kutyaházban találtak meg. Ott gubbasztottam teljes nyugalomban. Dédimamánál általában mindig több kutya is volt egyszerre, imádtam őket, a társaságukban lenni, minden velük töltött pillanatot. Ez nemcsak olyan gyerekes „szeretem a kutyákat, jaj, de aranyos kutya, megsimizhetem?” általános érzés volt, hanem valami ősi ösztönös dolog, mintha kódolva lenne belém, nehéz elmagyarázni, talán nem is kell, nem is lehet. Mivel lakásban laktunk mindig ezért a saját kutya sokat váratott magára, mert Anyu akkor akarta megengedni amikor már felelősséget is tudok érte vállalni, hiszen a sok egyéb teendő mellet lakásban azért naponta többször is le kell vinni, stb., azért sokkal nagyobb törődést igényel mint családi házban. Tehát amióta az eszemet tudom saját kutyát szerettem volna, és végül 17 éves koromban valóra vált a legnagyobb álmom. Leírhatatlan érzés volt, életem egyik legszebb napja, csodálatos. Édes kis cuki gombócka volt, a legédesebb kutya az egész világon és az enyém.
Lehetőségeimhez mérten igyekeztem mindig jó gazdája lenni. Sajnos beleestem abba a hibába, hogy tökéletesre akartam faragni, de az évek során rájöttem, hogy tökéletes nem létezik, semmiben. Nem is kell. Nekem persze végül tökéletlenül tökéletes lett, mintahogy minden gazdának a saját kutyája az.
Rengeteg mindenen végigmentünk együtt, hullámhegyeken-völgyeken, lelki fejlődésen. Ő mindig ott volt nekem, egy olyan biztos pont az életemben, akire mindig támaszkodhattam. Bármikor ránéztem a legnagyobb szeretet és öröm öntötte el a szívemet. Sokszor, az utolsó pillanatig is csak gyönyörködtem benne.
Nagyon-nagyon összenőttünk a hosszú évek alatt. Nyilván az eszemmel tudtam, de valahogy sose gondoltam bele, hogy eljön az idő amikor már ilyen formában nem lesz velem.
Végtelenül hálás vagyok azért, hogy annak még inspirálója és szerves része lehetett, hogy megszülethetett a Csonti kutya-fizioterápia. Nagyon szeretem a munkám és hálás vagyok, hogy ezt csinálhatom. Nem mindig könnyű, de mindig felemelő.
Jonnykának hosszú és reményeim szerint szép élete volt, a lehetőségeimhez mérten mindent igyekeztem neki mindig megadni. Egy gyönyörű kört írt le az élete. Megélte a kiskölyök korát, a felnőtt korát és az idős, öreguras korát is. Nagyon nagy küzdő volt, kitartása, akarata az utolsó pillanatig is példaértékű. Persze az ember mindig többet szeretne. Nyilván még élhetett volna akár, amit nagyon reméltem is, de 16 és fél éves korában mennie kellett. Tudom ez is nagyon szép kor, és hálás is vagyok, hogy ilyen sokáig velem volt. A helyzetet nehezítette, hogy a döntést nekem kellett kimondanom. Lehet pár napot még hosszabbíthattunk volna az életén, de már csak a szenvedését hosszabbítottuk volna. Ennyire nem lehettem önző. De pokoli volt, akkor úgy éreztem ez életem legszörnyűbb napja, mintha kitépték volna a szívem egy részét, kihúzták volna a talajt a lábam alól, elvesztettem a középpontomat, egy részem, a lelkem része vele halt. De valójában szép is volt benne, már menni akart, eljött az ideje, Ő jól tudta. Teljes nyugalomban a kezeim ölelésében hunyta örök álomra szemecskéit.
Az utolsó pillanatokban kértük tőle, hogy küldjön jelet ha jó helyen van már. Másnap amikor mentem a kezelőbe dolgozni, az óra a falon pontosan 10:45-kor megállt. Ahány órára mentünk előző nap evilági utolsó útjára. Azt hiszem ennél nagyobb és egyértelműbb jelet nem adhatott volna.
Nagyon nehéz elhinni, nagyon nehéz elfogadni, nem is megy könnyen.
Jonny életem első saját kutyája, A KUTYA, rengeteg dolgot tanultam tőle, rengeteg tapasztalást kaptam és úgy hiszem fordítva is. Feltétel nélküli szeretet, örök hűség…
Mindent köszönök Kiskutyám, örökkön örökké, végtelenig szeretlek!
