19/02/2024
Szombat...Ez is csak egy átlagos reggelnek indult...amíg nem hallottam azokat a szívemnek olyan nagyon fájdalmas hangokat az istállóban a boxok felől.
Tudtam, hogy nagy a baj, már az első percben összeomlottam. De egyedül is megpróbáltam mindent megtenni, amíg ideértek a többiek. Percek alatt megjelentek azok, akik valahogy, valahol, valamikor jelen voltak az Ő életében. Újra csapatként voltunk együtt. Bár ne így kellett volna lennie. Próbáltuk, de egyszerűen nem sikerült talpraállítani. Vártunk, hátha összeszedi magát. De elfogyott az ereje. Pedig küzdött. Láttam. Mind láttuk. Amíg fekve evett és ivott, mi csak néztük és együtt visszautaztunk az időben. Oda, ahol Ő még rendben volt. Oda, ahol Ő még vágtában legelt, meg ahol még rodeózva érkezett meg a lovaspályára. Oda ahol még gyönyörűen leápolva lószállítóra vezettük egy-egy verseny kedvéért, és ahol még túráztunk vele. Aztán oda is, amikor egy-egy rosszul sikerült mozdulat miatt, valaki korábban ért földet a hátáról. Az időutazás közben időnként összemosolyogtunk, nevettünk. De aztán újból mindent felváltott a csend. Az üres, tehetetlen, elviselhetetlen csend. A legfájdalmasabb.
Talán a csodát vártuk mind. Hogy egyszer csak mégis erőre kap, és feláll. De hosszú órák teltek el, és a várt csoda egyszerűen nem akart jönni. A borzasztó csendet a könnyeink törték meg újra és újra.
Majd eljött az a pont, amikor a csoda már nem volt várható. Onnantól a megváltást vártuk. Jött is, ahogy megígérte. Mellette térdelve a fejét és a nyakát simogattam egész nap. Nagyon küzdött, és minden tőle telhetőt megtett. Még elvette az utolsó jutalomfalatokat tőlünk. Volt időnk és lehetőségünk elbúcsúzni Tőle, amiért mindig hálásak leszünk a sorsnak, bár iszonyatos fájdalom a lelkünknek. Mellette voltunk végig, az utolsó utáni percekig. Az ölemben aludt el. A fejét fogtam. A karjaimban volt. Vigyáztam rá. Még utána is hosszú-hosszú percekig...talán órákig.
22 éves lett volna jövő hónapban. 19 év egyetlen pillanat alatt pergett le előttünk. Néha olyan soknak tűnt ez az idő. Most meg olyan kevésnek. Majdnem 19 éve a családunk tagja. Ott volt minden jeles eseményen. Sosem volt elfelejtve, vagy kifelejtve. Még akkor sem, mikor már betegeskedett, őszült, kopott a szőre, és kezdett eltűnni a ragyogás a szeméből. Mindig jelen volt.
Mérhetetlen a fájdalmam, nehéz is szavakba önteni. Az üres boxát nézve összeszorul a mellkasom. Sokmindent megértettem aznap és sokminden átfutott azóta a fejemen. Először arra gondoltam, hogy ezért nem éri meg szeretni. Mert a vége mindig egy hatalmas, csillapíthatatlan fájdalom. De aztán rájöttem, hogy néha mégis csak megéri a fájdalom. Az az egyetlen, valódi bizonyíték arra, hogy igazán valóban jelen voltunk, tiszteltünk, szerettünk...hogy igazán szívből és lélekből őszintén éltünk. Talán ezért egy kicsit mégis megéri, nagyon de nagyon szeretni!
Elvesztettük Szennát és vele az életünk egy darabját.
Kérlek most legyetek megértéssel, türelemmel és elfogadással felénk...felém, amikor a könnyeimet nyelem majd egy-egy foglalkozás alkalmával. Igyekezni fogok, de most gyászban van a szívem.
A nyergesben elhelyezünk egy vázát, amit március 31-ig, a születésnapjáig ott is hagyunk. Ha szeretnétek megemlékezni róla, akkor amikor foglalkozásra érkeztek, hozzatok egy szál virágot a vázába, de az emlékfalon is elhelyezhetitek akár a róla készült rajzaitokat, fotókat.
Nagyon köszönöm, hogy ennyien szerettétek és tiszteltétek Szennát és előre köszönöm azt is, hogy tiszteletben tartjátok a gyászunkat és a fájdalmunkat!
Gabi
