Kiskoromban ültem először lovon.Néhány alkalom után nem fogott meg a téma, így aztán leszámítva egy-két tinédzserkori, kötelező jellegű lovardai órát, kerültem a témát. Majd kijutottam Mongóliába, és később sok más, mély lovaskultúrával rendelkező ázsiai és latin-amerikai országba, ahol sokszor az egyetlen közlekedési mód a gyalogláson kívül a lovaglás volt. Ráéreztem, milyen ízű a szabad, kötötts
égek és bíráló szemek nélküli lovaglás, és körülöttem csupa ellentmondásba ütköztem. Ezek az emberek másképp lovagoltak, mint ahogy engem tanítottak. Eleinte nehezen fogalmaztam meg a különbséget, de aztán letisztult a kép: náluk a ló, a lovaglás ugyanúgy a mindennapok része, mint sokunknak a kerékpározás vagy az internetezés, és nem valami különleges úri hóbort. Nincsen előírt stílus, nincsen szabály, nincsen ítélet. Senki nem oszt kéretlen tanácsot, hogyan ülj a nyeregben, nem kell éveket eltölteni a körkarámban, mielőtt átlovagolhatsz az egynapi járóföldre lakó szomszédhoz, ha leesel senki nem szörnyülködik. És ez nem csak a felnőttekre vonatkozik. Egy négy éves gyermek simán elmehet egész napra a hat éves testvére társaságában lóháton birkát terelni. Mint sok más mindenben, a különbség itt is a szabadság volt, egymás kortól független tisztelete, az a természetesség és ésszerűség, amely azok sajátja, akik nomád, nagyállattartó környezetben élik le az életüket.
Életem során sokat utaztam. Leginkább a természeti kultúrák, ősi életmód, nomád társadalmak és a ló-ember kapcsolat érdekelt mindenhol. Aztán megszületett lányom, Bejke, és az érdeklődési kör kiegészült a GYEREK témával. Az utazás nem maradt abba, így őt már csecsemőkora óta a természet, a természetes életmód, kötődő nevelés és a lovak veszi körül. Az ő és más kortársai példáján keresztül szeretném itt bemutatni azt a módszert, amellyel frusztráció, komplexusok és szabályok nélkül meg lehet szeretni a lovaglást, és megtapasztalni annak pezsdítő, testet-lelket felszabadító érzését.
